Igen az. De ha azt gondoljátok könnyen megy ez az egész, akkor tévedtek.

Tegnap ugyebár E. és Apa (nem az igazi) elvittek a Kozmikushoz. Olyasmit hallottam, hogy majdnem három órát voltam ott. Állítólag az sok. Hm… Mihez képest. Jutifaliból, kimondottan kevés…

Ácsingózni azon az asztalkán elég sok.

Tehát, ácsingózok, ácsingózok, egyszer csak csörög a Mesternél a telefon, s hallom E. hangját. (Szal, végeztünk. Szuper. Mindjárt jönnek értem. Trallala…)

Aztán a Mester azt mondta, hogy holnap is vissza kell jönnöm, mert nem végzett még. Pafff…

Na akkor én most innen leszállok - gondoltam, és „szepukut fogok elkövetni”.

(Ezt Apa (n. az i.) szokta néha mondani, nemtom miért, de olyankor kicsit el van keseredve.)

Szal a lényeg, hogy a háromnegyedem lett csak kész. Az egynegyedemet holnap rakják rendbe.

Azért örült mindenki, hogy már így is sokkal szebb vagyok, bár Apa (naná, hogy nem az igazi) kicsit aggolódott. Folyamatosan magyarázott E.-nek.

- Te! Ki fog ennek a kutyának még nőni a szőre? Be fog ez a szőr dúsulni? Figyu. Ez a kutya 10 kilóval könnyebb. Úr Isten mi marad ennek holnap a fején?

Aztán ma, végre holnap lett, és délután Anya (ő sem az igazi) meg Apa (n. az i.) visszavitt a Mesterhez, s egy meg fél óra múlva elkészültem.

Szerintem a képek önmagukért beszélnek.

(Bár Apa (nem mondom melyik) azt mondta nem fotóz le felülről, mert az a villanó izé átvilágítana.)

Nemtom mire ez a pánik. Szebb is lettem, könnyebb is lettem. Nekem tetszem.